Sokat gondolkoztam azon, hogy mi is kerüljön erre az oldalra úgy, hogy senki ne mondhassa azt, hogy ez biztos nem így van, meg azt sem, hogy túl sokat mondok el.

Aztán döntöttem. Elmondok mindent, amit eddig megtapasztaltam, akkor is ha nagyon hihetetlen, és akkor is, ha olyan természetű, ami nem tartozik olyan emberekre, akik nem részei ennek.

A szekció olvasása közben egyeseknek feltűnhet majd, hogy a természetről, ahogy ők gondolják, nem is esik szó. Azonban számomra a természet, és a természetfeletti már olyan mértékben egybefonódott, hogy nehezen tudok különbséget tenni a kettő között. Szintén feltűnhet majd, hogy a történet befejezetlennek és össze-visszának hat. Ezzel magam is tisztában vagyok. Az összevisszaságon próbálok javítani, újra és újra elolvasom, belejavítok. A befejezetlenség azonban, mivel ez fejlődésem története, még sokáig megmarad.

A természetfeletti dolgok iránt egész kicsi koromban kezdtem el érdeklődni. Nyolc évesen már saját kis világot építettem fel magamnak, az "eredeti" mását, ahol azt tettem, amit akartam. Akkor még nem tudtam mi az, de éreztem magamban az energia áramlását, bár irányítani még nem tudtam. Ez még csak afféle álomvilág volt, ahol elégtételt vehettem minden, a való életben ért sérelemért, és kijavíthattam az ott elkövetett hibáimat.

A felépített világ sokáig megmaradt. 15-16 évesen ugyan kicsit elhanyagoltam, de egy év múlva ismét megtaláltam; és javítgattam rajta. Túl kevés volt benne a lehetőség, rájöttem, hogy azt, amit ott, az álmaimban tudok, még meg kell tapasztalnom. Újra megtanulni dolgokat, amik egyszer már természetesek voltak számomra.

Átformáltam a világot, így már nem tehettem meg bármit. Már nem álomként éltem meg, hanem meditációként.

18 évesen ismét Budapestre kerültem az ELTÉ-re. Egyik nap, mikor az iskola felé ballagtam a Keleti pályaudvartól, három lány jött velem szembe, egymás mellett. A két szélső lány beszélgetett, vihogott; a középső viszont mintha nem is látná, nem is hallaná őket, lehajtott fejjel sétált közöttük. Mikor elég közel értem hozzájuk, felnézett, egyenesen a szemembe. Hosszú ideig néztük egymást, mikor elmentünk egymás mellett, mikor már viszonylag távol jártak tőlem, még mindig egymást néztük. Olyan mennyiségű energia áramlását sem előtte, sem azután nem éreztem. A lánnyal viszont azóta még nem találkoztam...

Később, mikor Székesfehérváron egy albérletben éltem még egy emberrel, aki hasonló szinten áll, mint én, ismét sok dolgot tanultam. Akkor éreztem meg, hogy a belső világnak nem kell hasonlítani a külsőhöz. Hosszú beszélgetéseink során sok dologra jöttünk rá, melyek közül néhány tévesnek, néhány pedig félelmetesen valósnak bizonyult. Rátaláltunk néhány szimbólumra, megtaláltam szigillumomat is, amit végleg képes voltam elfogadni. Aztán egy este ismét döntöttem. A belső világom nem tetszik. Meg kell teremtenem egy olyan világot, ami én vagyok. Magamat akarom látni, ha meditálok.

Lefeküdtem, kényelembe helyeztem magam, lassan ellazultam. Ott voltam a régi világban. Néztem, gondolkoztam, mit is fogok én ebből hiányolni? Semmit... Lassan felemeltem a kezem. Egy utolsó gondolat; leengedtem a kezem. A világ eltűnt. Beomlott a semmibe.

Elkezdtem alkotni. Megteremtettem magam körül az erdőt. Először csak olyan fákat, amiket már láttam. Tölgy, bükk, fenyő, stb. Hamarosan olyan fák is születtek, amiket még régi korokkal foglalkozó könyvekben sem leltem föl. Az erdő azonban nem elég. Kell valami, ami előrevisz; valami, ami mozog. Így született egy hatalmas sziklafal, melyről alábukik egy vízesés. Teljesen hangtalan, amit sokáig nem értettem, hogyan lehetséges. A víztömeg az erdőn keresztül továbbfolyik. Hogy honnan ered és hova érkezik, még nem láttam, de keresem, mert ez is érdekel; egyelőre sajnos saját korlátaimon kívül van mindkét hely. A vízesés mögött egy barlangot vájtam. Hosszú folyosó vezet be, a falon képek. Azok képei, akik valamiért fontosak nekem. A folyosó végén egy kis terem, ahol - bár semmilyen fényforrás nincs - halvány, mégis meleg fény vár. A teremben egy kis oltár-féle, rajta egy gyertya; kicsi, már majdnem teljesen leégett. Talán az egyetlen dolog, ami az előző világból megmaradt. Mellette egy könyv, alig pár lapos; a borítón se cím, se szerző. Majd egyszer beleolvasok... Az oltár közepén egy kép. Hosszú ideig nem voltam képes látni a rajta szereplő valamit...

A teremtéssel hihetetlen sok energiát emésztettem fel, sokáig arra sem volt erőm, hogy ezt az új világot meglátogassam. Mikor végre sikerült, még két hetem azzal ment el, hogy csak leültem a folyó mellett. Lassan elkezdtem hallani a víz csobogását, és a szél zúgását a szélben. Aztán elkezdtem javítgatni az apró hibákat, hiányosságokat. A folyót megcsapoltam, és egy kis tavat tápláltam meg belőle. Ez egy darabig üres volt, szép lassan növények születtek benne.

Miután ezzel elkészültem, már nem találtam hibát; viszonylag gyakran jártam ide, csak ültem, és nézelődtem. Körüljártam a kis tisztásomat, be-bejárogattam az erdőbe, de soha nem túl messzire. Egyszer hihetetlenül fáradtan érkeztem meg ide; megálltam a tó mellett, és néztem a tükörképemet. Ez volt az első alkalom, hogy biztos lehettem benne, magamat látom. Hosszú, fehér hajjal, éles vonásokkal, de messze nem olyan öregen, mint azt a fehér haj "megkövetelné". Egy ideig néztem magam, barátkoztam a gondolattal, hogy mostantól így nézek ki. Aztán beugrottam a tóba. Leírhatatlan érzés volt. Energia járt át, tetőtől talpig megborzongtam. Miután kimentem a partra, már egyáltalán nem voltam fáradt. Pillanatok alatt megszáradtam, és elindultam a barlang, a Belső Templom felé. Útközben a szokásos dolgokat láttam; meleg félhomály, képek a falon. Bent azonban egy kis meglepetés várt. A könyvem valamivel vastagodott, és a képen is kezdtek vonások kirajzolódni, bár még mindig teljesen kivehetetlen volt a rajta lévő dolog, személy, vagy bármi.

Pár nap múlva ismét tiszteletemet tettem itt. Valamit megláttam a hegy tetején, nem sokkal a víz mellett. Nem tudtam mire vélni a dolgot, oda semmit nem tettem; igazából az a terület elég elhanyagolt volt. Megpróbáltam a falon felmászni, de túl simára sikerült, kapaszkodók nélkül. Próbálkoztam egy darabig, de kénytelen voltam feladni. Egy idő után rájöttem, hogy csak a mászást kell feladnom; azt, hogy a dolgot lássam, egyáltalán nem. Az én világom, és ha valahol, hát itt igazán azt teszek, amit akarok. Csak meg kell értenem, hogy képes vagyok rá, emlékeznem kell arra, hogy mit hogyan csináltam régen. Behunytam a szemem, koncentráltam; lassan emelkedni kezdtem. Óráknak tűnt, mire ezzel a sebességgel felértem a szikla tetejére, de az első repülést soha nem szabad elsietni. Mikor felértem, léptem egyet előre, a szikla egy stabil pontjára. Ekkor mertem csak körülnézni. A táj félelmetesen kopár volt, még apró kődarabok sem borították. Csupasz sivatag. A sírás kerülgetett, hogy a Templom, és a környéke ilyen gyönyörű, ennyire él, egy pár lépéssel odébb pedig már csak a kietlen pusztaság vár. Tudtam, hogy ez a feladat még vár rám. Lenéztem az erdőre, a tóra; hihetetlenül sok fa, látótávolságon belül semmi más. Ekkor vettem erőt magamon, hogy a lentről látott dolog felé fordítsam a fejem. Egy fészek volt.

Ekkor találkoztam először élőlénnyel. Talán nagyobb meglepetés volt, mint mikor a tóba ugrottam. Egy sas rakott fészket a sziklatetőn. Egy darabig csak néztük egymást. Szó nem hangzott el, energia nem áramlott. Végre megszólaltam. Furcsa hangon, mely egyáltalán nem hasonlít arra, amit a "valódi" világban megszoktam magamtól. Valahogy áthatóbb, tisztább, csengőbb volt. Csak annyit mondtam: "Athar!". Azóta sem tudom biztosan, ez a szó mit jelent. Mivel a sas nem mozdult, és nem akartam, hogy elmenjen, úgy gondolom, valami üdvözlésféle lehet, vagy a sas neve. Ezután ismét néma csend. Lassan elhagytam a sziklát. A sas azóta is ott van, vigyáz rám. Többször jártam már fent nála azóta, mindig új tapasztalattal gazdagotam, mikor lejöttem a szikláról. A sivatag azonban még mindig sivatag. Valamiért nem szabad benne erdőt teremteni. Ott sivatagnak kell lennie...

Hónapokig csak pihenni jártam ide. Egy nap olvastam valahol az asztrálutazásról, meg még valamiről, aminek a "hivatalos" nevét azóta sem tudom. Volt akkoriban egy ismerősöm, aki igencsak maga alatt volt, magánéleti dolgok miatt. Este lefeküdtem az ágyamba, meditációba kezdtem. Ám most nem indultam a tó és a barlang felé. Egy kis ösvényen álltam, és figyeltem az erdőt. Egy kézmozdulatomra szétnyíltak a fák, minden eltűnt körülöttem. Egy pillanatra azt hittem, ismét leromboltam egy világot, de ekkor megpillantottam valamit. Kis fénypont, vibrált, ahogy a villanykörték szoktak ha áramingadozás van. Aztán megláttam még egyet, és még egyet. Ahogy a szemem elkezdett hozzászokni a sötétséghez, egyre többet vettem észre belőlük, egyre halványabbakat is. Nem tudom, mennyi időbe telt rájönnöm, hogy miket látok. Lelkeket, messziről. A vezető, egy eddig még ismeretlen valaki, ráterelt az útra, amelyen másokhoz juthatok el. Szintén sok időbe telt, míg megtalálhattam azt, akit keresek; de meglett. Elindultam felé, a kis pontból hamarosan embernyi tömeg lett. Továbbra is vibrált, de ez a vibrálás valahogy nem zavarta a szemem. Ekkor elkezdtem körvonalakat észrevenni. Láttam az illetőt magam előtt, ahogy alszik. Lassan elkezdtem látni a körülötte lévő tárgyakat; a takaróját, az ágyat, lassan pedig az egész szobát. Ekkor már éreztem, hogy mit is kell tennem. Leültem mellé az ágyra; az nem is süppedt meg alattam. Figyeltem, ahogy alszik, ahogy lélegzik. Lassan végigsimítottam a haját és a hátát; elmosolyodott. Egy darabig ültem még mellette, majd felálltam, és lassan elkezdtem távolodni tőle. A szoba körvonalai elmosódtak; ismét látni kezdtem a sok kis pontot. Egy darabig még néztem ezt a tüneményt, majd visszahívtam a fákat. Pihentem egy kicsit a tóparton ülve, közben felpillantottam a sasra. Ott ült méltóságteljesen. Egy gondolatot küldtem felé: "Köszönöm!", majd visszatértem a valódinak vélt világba. Azt hiszem, itt értettem meg, hogy a sas nem más, mint a vezetőm.

Ezt a "mutatványt" még egy párszor végigcsináltam; voltak, akik érezték a jelenlétemet. Az ő esetükben, csakúgy mint az elsőben, pontosan le tudtam írni a szobát, kisebb eltérésekkel. Másoknál a kép kevésbé volt letisztult, ők kevésbé, vagy egyáltalán nem érezték, hogy ott vagyok.

Ismét sok időnek kellett eltelnie, mire történt valami. Már kezdtem megszokni, hogy csend és nyugalom borult a tájra. Egy nap ismét a barlangban jártam, gondoltam eltöltök pár órát azok között, akik fontosak nekem. Bent azonban ismét meglepetés fogadott: egy könyvespolc. Napokba telt, mire rendet raktam rajta. Közben bele-belekukkantottam némelyikbe. Találtam olyat, ami az addigi életemről szólt; olyat, ami akár egy kalandregénynek is beillett volna, de olyat is, ami számomra teljesen idegen nyelven íródott. Ekkor még csak sejtettem, később biztos lettem benne, hogy ezek életeim könyvei.

Újabb csend, újabb nyugalom. Ám ahogy egyre többet jártam erre a kis "szigetre", folyton változott. Egy nap azt vettem észre, hogy a tó melletti fákon madarak csiripelnek. Ugyan én akartam, hogy legyenek rajtam kívül is élőlények, de nem emlékeztem, hogy "odatettem" volna őket. Lassan halak kerültek a tóba, újabb madarak és kisállatok az erdőbe. Idővel szinte tökéletessé vált a táj. Hangokat, szagokat kezdtem érzékelni, egész részletesen kezdtem látni mindent; a fák kérgét, a leveleket, a halak pikkelyeit. Van, hogy csak leülök, és hallgatom a világ talán leggyönyörűbb muzsikáját.

Ezután majdnem egy évig csend. Nem találtam új dolgokat, nem alkottam, nem tanultam. Sokszor szerettem volna, de vagy én, vagy a tanítóm/tanítóim nem látták még úgy, hogy itt lenne az ideje. Egészen mostanáig. Új feladványba ütköztem: tojások. Egészen pontosan három.

Nemrégiben ismét pihenni indultam. Megláttam a sast a szikla tetején, néztük egymást. Éreztem, hogy hív. Kisebb erőfeszítésbe telt, míg felidéztem, hogy kell repülni, hogy feljuthassak hozzá. Ekkor lelibbent a fészkéről, és lenézett. Követtem a tekintetét, és megláttam. A fészekben három tojás feküdt. Egymásra néztünk, hihetetlen öröm áradt mindkettőnkből, de azóta sem jöttem rá, hogy miért. Akiknek eddig ezt elmeséltem, azt érzik ebből, hogy valami nagy változás következik. Érzek valamit lógni a levegőben, de az csak egy dolog. Mi lehet a másik két tojás?

Azóta ismét eltelt majdnem egy év. A világomat keveset látogattam, helyette a való világot próbáltam kicsit kiismerni. Munkahelyet váltottam, és keresgéltem. Már nem csak azokat az embereket, akik nekem segíthetnek, vagy hasonló érdeklődésűek; azokat is, akiknek majd én fogok segíteni. Így találtam rá egy együttesre, akik a Ketten nevet választották maguknak. Első találkozásunk alkalmával sok hasonló témáról is beszéltünk. Nekik szükségük van az én segítségemre, és talán valamikor nekem is szükségem lesz az övékre. Úgy érzem, ők lesznek a második tojás. Így már csak egy maradt, feltéve, hogy mindkét megérzésem helyes.

Ma elmentem életem első többszemélyes energetikai gyakorlására. Óriási élmény volt. Bár az ott végzett gyakorlatokkal már korábban is találkoztam, együtt csinálni őket a többiekkel teljesen más érzést váltott ki belőlem. Ráadásul mindez egy erdőben, ami eleve különös hatással van rám... Rögtön, ahogy odaértünk, szinte azonnal rohantam ismerkedni a tájjal, az ott élő fákkal. Hallgattam, mit mesélnek. Valószínűleg ismeretlen lehetek nekik, mert eléggé szótlanok voltak. A régi, ismerős erdőkben már egész kis regényeket mesélnek nekem a fák, és néha még segítenek is, ha eltévedek... Maga a hely is eléggé megfogott, meg az a négy ember, akikkel odamentem. Mindannyian teljesen más személyiségek, de olyan jól kiegészítették egymást, hogy már velük egy társaságban lenni is nagy öröm volt.

A hétvégémet Várgesztesen töltöttem a KWHE Berkano tradíciója által szervezett táborban. Jó előadások, kellemes gyakorlatok, minden megvolt, amire egy hozzám hasonló embernek szüksége lehet. Ráadásul mindez egy hegyen, a Gesztesi Várban, amit egy hatalmas, öreg erdő vesz körül. A fákkal itt is rövid úton ismerkedtem meg, többek között egy olyannal, ami egy szép nagy lejtő alján állt. Nagy nehezen lekecmeregtem rajta, megtaláltam a csalogató fát, megérintettem, és akkor rájöttem, hogy nem volt hiábavaló a lemászás. A fában öreg lélek lakott, aki ráébresztett arra, hogy miért is ilyen különleges a kapcsolatom az erdőkkel és a fákkal. Mostantól az erdőkben sokkal jobban kell figyelnem az érzéseimre. Néhány fában újabb lelket fogok találni, akik taníthatnak, ha érdemesnek találnak rá. Bár számítottam valami hasonlóra, kicsit meglepődtem a dolgon. Mindenesetre jól esik a törődés :)

Úgy három hete elmentem a szokásos energetikai gyakorlásra. Összesen négyen voltunk. Végigcsináltuk a szokásos gyakorlatokat, aztán, hogy legyen egy kis izgalom, "háborúztunk" egyet. Ketten képviselték a Földet, ketten a Vizet. Természetesen hová is kerülhettem, mint a víz csapatába. Hatalmas energiatömegeket mozgattunk meg, aminek a vége egy kicsit még számomra is meglepő volt. Miután mindkét esetben kiegyeztünk egy döntetlenben, megmutattam a gyakorlatvezetőnek a kezeimet; jéghidegek és nedvesek voltak.

Elhatároztam, hogy mostantól ezt a részt is blog-szerűen fogom írni, mert elég fura volt a szövegben azt olvasni, hogy "tegnap", meg "pár napja" úgy, hogy nincs viszonyítási alap. Innentől kezdve tehát dátumozva lesznek a bejegyzések.

2007. augusztus 29.

Tegnap este ismét ellátogattam a belső világomba. Kicsit elburjánzott a növényzet, mostanában elhanyagoltam a helyet. A tó viszont továbbra is kristálytiszta volt, így mielőtt nekiláttam volna a "rendrakásnak", fürödtem benne egyet. Hihetetlen, hogy ennél jobb tisztítást még mindig nem sikerült találnom. Egy pillanat alatt kitisztul belőlem minden rossz gondolat, amiből az utóbbi egy-másfél hétben jutott bőven. A fürdő után elindultam körbenézni, hogy kicsit helyretegyem a helyet. Miközben visszarendeztem mindent úgy, ahogy előtte volt, különös dologra lettem figyelmes: néha különös árny suhant el mellettem, keresztül az erdőn. Nem tudtam mire vélni a dolgot, ezért elkezdtem odafigyelni. Egy furcsa állat szaladt el mellettem, de mikor észrevette hogy figyelem, megállt és visszafordult. Nem is tudom, mihez hasonlítsam. Kecses volt, mint egy szarvas, viszont semmiféle szarv vagy agancs nem díszítette a fejét. Hatalmas fekete szemei voltak, és olyan értelmesen nézett, hogy vártam hogy megszólaljon. A szőre igen furcsa színű volt, lilás-barnás alapon apró fehér pöttyös. Egy darabig csak álltunk, és néztük egymást. Biztos voltam benne, hogy ez a lény nem az én világom része, inkább kívülről került oda. Egy idő után megfordult, és lassan elindult. Követtem, kíváncsi voltam, merre tart, hátha megtudom, hogy került oda. Rövid séta után éreztem, hogy az általam "teremtett" rész széléhez közeledünk, amin kívül még nem jártam, és eddig nem is éreztem rá késztetést. Most viszont a kíváncsiságom nyert. A fák egyre ritkultak, lassan elhagytuk az erdőt, végül pedig egy hatalmas mezőn kötöttünk ki. Körülöttünk rengeteg ugyanilyen állat kószált, kis csoportokban legeltek. Némelyik csoportban kicsik is voltak. Leültem közéjük, és néztem őket. Békés volt, mint az erdő, csak mozgékonyabb. Egyelőre nem tudom, kell-e ezt bármiféle jelnek tekintenem. Lehet, hogy ez az állat csak az utat akarta nekem megmutatni, ami kivezet az erdőből, hogy lássam, más helyek is vannak. Azt hiszem, este megint meglátogatom őket.

A "valós", fizikai világot már csak szemlélem. Próbálok benne minél kevésbé létezni. Nem tetszik, elvadult, kaotikus. Kerestem, keresek mindenkit, aki hasonló hozzám. Akiket érdekel az, ami engem is érdekel.