ÜdW00d5t0ck OttHonLapján!
Múlt, jelen, jövő
Rég történt már... Rég, és nagyon messzi innen. Először csak ketten voltunk, de szép lassan megérkeztek a többiek is.
Emlékszem a napra, mikor először találkoztunk. Tisztán, minden egyes percére, mintha csak tegnap lett volna. Pedig évek, évtizedek teltek el azóta. A barátaimat látogattam meg, akiket akkor már régóta nem láttam. Egy hatalmas kerekasztal körül foglaltunk helyet. Beszélgettünk, meséltük egymásnak, merre is vitt az utunk. Aztán belépett... Nem egyedül, egy férfi oldalán. Akkor már tudtam, mi fog történni. És lám, most is itt ülünk, egymás mellett. De nagyon előreszaladtam.
Soha nem beszéltünk erről, így nem tudom, akkor ő mit érzett. Bemutatkoztunk egymásnak, és folytatódott a beszélgetés ott, ahol abbamaradt.
Aztán elkezdtek gyorsan telni a napok. Egy nap, két hét, három hónap. Aztán valahogy egymás mellé sodródtunk.
Soha nem felejtem el, ahogy a telihold fényénél sétálva néztem... mit néztem, bámultam az arcát. A szép emberek a Hold fényében sokkalta szebbnek látszanak, az ezüstös csillogás kiemeli a legszebb, legkülönlegesebb vonásaikat. Nem volt ez másképp vele sem. Egyszerűen nem lehetett nem csodálni.
Az is örök emlék marad, ahogy éjszaka óvón átölelem, hogy vigyázzam az álmát, hogy nyugodtan pihenhessen. A közös utazások, éneklések, beszélgetések, zenélések, meditációk, mind, mind egy-egy különleges alkalom, amikről egyesével is hosszasan, akár napokon keresztül lehetne mesélni.
Aztán picit minden összekuszálódott.
Világéletemben abból éltem, hogy a körülöttem lévő eseményeket, embereket figyeltem. Apró kis foszlányokból raktam össze az események láncolatát, percre pontosan kiszámolva, hogy mikor, milyen eséllyel mi fog történni. De ekkor valamit nem láttam. Meggyőződésem volt, hogy valami egészen apró, szinte jelentéktelen dolog kerüli el a figyelmemet, ami bár a végeredményt nem befolyásolja, mégis nagy jelentőséggel bír a folyamatban. Tulajdonképpen nem is tévedtem olyan sokat.
A következő időszakban sokat találkoztunk. Szándékosan vagy "véletlenül" közös programokat szerveztünk, mintha tényleg folyton egymással szeretnénk tölteni az időnket. Pedig a felszínen csak ritkán éreztük ezt; a lelkünk mélyén viszont talán folyamatosan. Őrlődni kezdtem, mert nemhogy az ő, de a saját érzéseim is kezdtek érthetetlenek lenni számomra. Sokan az érzelmi stabilitás szobrának tartottak, ám ez a szobor lassan elkezdett szétmállani, elporladni a bizonytalanság súlya alatt. Aztán a legrosszabb pillanatomban megint megérkezett a változás. Egy szobrász, aki helyretett mindent, kipótolta az elporladt részeket, és az előzőnél is stabilabb, erősebb szobrot alkotott. Visszatért belém az életkedv, újra lett hangulatom dolgoknak nekiállni, alkotni. A mai napig nem tudtam eléggé megköszönni ennek a szobrásznak, amit akkor tett, de talán így van ez jól, neki talán ez volt a feladata.
Az események így aztán új fordulatot vettek, hiszen kezdtünk ráérezni, hogy mi is volt az a pici valami, ami nem engedte továbbhaladni a cselekmény szálait. Mi magunk. A bizonytalanság, a múlt csalódásai, és még ki tudja, mi minden. De ez ekkor elmúlt. Tisztába kerültünk a saját, és egymás legféltettebb, legmélyebb valójával, megláttuk egymás valódi énjét. És megláttuk a másikban saját magunkat is. Ez indított minket tovább egy közös úton. Boldogok voltunk, azok vagyunk a mai napig.
Aztán megint hónapok, vagy talán évek teltek el, mire sorra megérkeztek a többiek is. Lassan szállingóztak csak közénk. Legtöbbjüket ismertük már, néhányukat csak hetek, de sokukat életek távlatából. Érdekes és felemelő volt látni, ahogy rég nem látott, egykori rokonok és közeli barátok bukkannak fel szinte a semmiből. Mind bizonytalanok voltak egy picit, de mikor megláttak minket együtt, már nem volt kérdés, hogy jó helyre jöttek. Hazaérkeztek, az elvesztettnek hitt családhoz. Azóta itt vagyunk. Még mindig boldogan, örökké tettre készen, akár egymásról, akár más emberekről van szó. Készen állunk bármire, akármi is az, ami minket újra összehozott, akármi is az, ami emiatt történni fog. Itt vagyunk, és mi ketten, és az egész család, együtt mindenre képesek vagyunk.
